Az előző cikkben az 5. tévhitig jutottunk, íme a folytatás:

6. Az ásványvíz palack nem probléma

Ha most el is tekintünk attól, hogy csak egy részét tudjuk hasznosítani, a palackos vízzel az a legkevésbé hangoztatott, de komoly gond, hogy rengeteget szállítjuk közúton: a palack alapanyagot a töltőbe, a vizet a boltba, a boltból a polcra. Majd a végén a szelektiv kuka tartalmát is szállítani kell, ráadásul ez nincs tömörítve még, ebben az állapotban jut a válogató műbe (mert minden szelektíven gyűjtött szemetet válogatni kell, különben nem feldolgozható.) A kész bála pedig az újrafeldolgozás helyére (adott esetben Kínába.) Tehát a depóniára rakott flakonon túl is van vele probléma: a rengeteg szállítás.

 És ha már a depónia szóba jött: rengeteg ember gondosan visszacsavarja a kupakot a flakonra, és úgy dobja a kukába. A kukába dobott flakon már biztosan nem kerül válogatásra, ez vagy depóniára megy, vagy esetleg Budapest egyes kerületeiből az égetőműbe. Ha depóra (hulladéklerakóra) kerül, akkor egy hatalmas jármű próbálja tömöríteni. De a visszacsavart dugójú palackot nem lehet! A saját szememmel láttam a pusztazámori lerakon a 25 tonnás kompaktort átgurulni a lezárt petpalackon. A palack recseg ropog, majd visszapattan…. Szóval ha már palack: vedd le róla a kupakját, mielőtt kidobod :)  

7. Az ásványvízbe biszfenol-A oldódik a palackból

Ez egy -kémiailag érzékeny körökben- gyakran hallható tévedés. Eredete az, hogy pár éve hatalmas botrány volt a cumisüvegből a baba italába oldódó lágyítószerből, a biszfenol-A-ból. A PET palackok azonban nem tartalmaznak ilyen adalékot, ez az anyag kimondottan a polikarbonát (plexi) adaléka. (Vagyis tartalmazhatnak ilyet a polikarbonát ivókulacsok!) Megemlítendő, hogy a PET sem teljesen inert csomagoló anyag, ebből is erednek -nyilván- bizonyos anyagok: egyrészt a monomer, vagyis a kiindulási anyag, amiből előállították: etilén glikol és tereftálsav. Erre természetesen van határérték a gyártók számára, de ettől még mindkettő erősen mérgező. Tartalmaz továbbá acetaldehidet is, amitől az eléggé inyenc vizsgálók kicsit édeskésnek is érezhetik a palackozott vizeket. Ez nem akkora hatalmas probléma egyébéként, mint aminek hangzik, mert a mennyiség nagyon kicsi, az élelmiszerekkel természetes úton sokkal többet viszünk magunkhoz. (pl. narancs, ecet, bor, joghurtok, stb.)

Van itt még egy anyag, amit ehelyütt meg kell említeni: az antimon. Ezt az anyagot (Sb2O3 oxid formában) a polimerizációs eljárásban katalizátorként alkalmazzák, így kerül a termékbe, és marad is benne. Az antimon súlyos méreg, ezért az ivóvízre nagyon szigorú határérték vonatkozik: Európában 0.005 mg/l lehet maximum. Megjegyzendő, hogy a palackból beoldható maximális antimon koncentráció ennek csaknem tízszerese! (0.04 mg/l) Az antimon kioldódását egyébként segíti, ha a palackban tárolt anyag savas (pl. narancslé, limonádé, stb.) 

8. Az ásványvízben nincs klór

Ez a tévhit ugyan kicsit akadémiai, de a csapvíz vonatkozásában viszont fontos, ezért belevettem ebbe a listába.

Azért akadémiai, mert miinden ásványvízben van klór, ionos formában, klorid ionként. Ez nem is baj, létfontosságú ion, pl. a konyhasó fő összetevője is. 

A klór tartalom kapcsán inkább a szabad/aktív klórt szokás emlegetni, ami elemi klór, vagyis nem ion. Ebben a formájában a klór nagyon káros, szerencsére nagyon erősen szaglik is, így sokkal hamarabb felismerhető, mint ahogy kárt tudna okozni. Az elemi klórt  vagy klórdioxidot az ívóvízkezelésben használják: a hálózat hossszától, a tároló és kezelő berendezések állapotától és millió egyéb paramétertől függően adagolnak a vezetékes vízhez klórt. (Ez az ún utóklórozás.) A határérték 1 mg/l lehet, ennél több klórt nem szabad adagolni. Egyre több vízmű teljesen leáll a klórozással, más módszereket alkalmaz a fertőtlenítésre. 

Az aktív klór egyébként rosszul oldódik a vízben, így egy aerátoros csappal vagy a víz rövid keverésével teljesen eltávolítható a vízből.

9. Az ásványvíz kényelmes

Az egy kétségtelen tény, hogy nyári melegben nincs egyszerűbb, mint félliteres palackokba vagy zacskókba csomagolt hideg vizet osztani a felforrósodott lakosságnak. Az is tény, hogy a víz már a palackban van, így pl. magunkkal vinni sportoláshoz, utazáshoz rettentő praktikus, gyors és biztonságos: a legtöbb palack jól zár, és biztosan tiszta volt, amikor a viz belekerült. Ez egy bármilyen kimosott, és csapvízzel újratöltött palackra vagy kulacsra már nem feltétlenül igaz.

Mindezek elismerése mellett a legtöbb víz nem így fogy, hanem pl. megbeszéléseken az asztalra kitett flakonokból, éttermekben, baráti vagy családi összejöveteleken, otthoni vacsorán, munka közben stb. Sokan még a teát is ásványvízből főzik. Hogy ez megvalósulhasson általában vagy rendszeres víztranszport szükséges: a boltból hazacipelt rengeteg víz hozzájárul a heti tornaórához, vagy hatalmas mennyiségeket előre rendelnek, és egy remek helyre betárolják. Az első verzió nyilvánvalóan nem kényelmesebb, főleg ha nem tudunk a kocsival a polcig menni a bolthoz/boltból. A második eseétben pedig fennállnak az ásványvíz hosszas tárolásából adódó kockázatok. 

+1 A házi víztisztítás csapdája

Nagyon elterjedtek a különféle csővezetékre tehető, vagy a csap kifolyójára szerelhető házi kis vízkezelők, szűrőkancsók. Ezekkel a legnagyobb kockázat az, hogy a bennük lévő filtert/gyantát/szűrőközeget viszonylag gyakran, és viszonylag drágán cserélni kell, különben a víz mikrobiológiai paraméterei retentően leromlanak. (Poshadt vizet kapunk belőle.) Sajnos ezek a betétek elég drágák, ráadásul időbeli és mennyiségbeli felhasználási idejük is van, vagyis akkor is cserélni kell, ha kevés víz ment át rajta, de lejárt az alkalmazási idejük.

A HVG emlékezetes víztisztító tesztje nem hozott valami dicsőséges eredményt: 8 vizsgált berendezésből 1 volt megfelelő, amiben a mintavétel előtt cseréltek szűrőt.

Még fontosnak tartom megemlíteni, hogy sokan azért alkalmaznak vizszűrőket, mert félnek az ivóvíz ún. szerves mikroszennyezőitől. Ezek azok a molekulák, amik gyógyszerekből, hormonnal terhelt vizeletből, növényvédőszerekből, stb jutnak a szennyvízzel az élővízbe, és innen az ivóvízbe. Noha Magyarországon több felszíni víztestből is van közvetlen nyersvíz vétel (Duna, Tisza, Balaton, Keleti Főcsatorna), és ezekben az említett szerves mikroszennyezők analitikai módszerekkel kimutathatók, a belőlük készített, a hálózatra bocsátott ivóvízben már nem mutattak ki a mérések ilyen szenneyződést. A szolgáltatott ivóvízben 2 szerves mikorszennyezőt lehet kimutatni: a THM-t (trihalometánt) és az AOX (halogénezett melléktermékek gyűjtőneve). Ez utóbbira az OKI az EU-ban előírt határértéke felének felét javasolja a vízművek számára betartani.  

Zárásként még annyit: semmi baj sincs a palackozott vizekkel: én is veszek és iszom, pl. utazáshoz. A kocsimban viszont a csapból újratöltött palackok is vannak, sőt, a vendégeknek is érkezésük előtt nem sokkal töltök meg egy flakont - a csapból :)